Montenegro barlangkutatás

Kutatási terület

A kutatott terület elhelyezkedése és természeti viszonyai

Expedícióink bázisa a Kotori-öböltől K-re fekvő Njeguši-polje. Bár a távolság légvonalban alig 3 km, Kotorból a szintkülönbség miatt egy 25 km-es szerpentin vezet ide.  Kissé rövidebb, de nem kevésbé kanyargós úton érhetjük el Montenegró korábbi fővárosából, Cetinjéből is.
A 2003 nyarán itt elkezdett kutatómunka hamarosan kiterjedt a poljét északról övező hegyvidékre, illetve a D felől emelkedő, s 1952-ben nemzeti parkká nyilvánított Lovćen-hegységre is. A jelenleg 45 km2-t lefedő kutatási terület legmagasabb pontja a Štirovnik csúcsa (1749 m), a legalacsonyabb pedig a polje síkja (845 m).


A térség az Adria keleti partját 650 km hosszban kísérő Dinári-hegységnek abba a földtani egységébe tartozik, amelyet méltán neveznek Magas Karsztnak is. A föld-történeti középkorban itt lerakódott sekélytengeri üledékek (uralkodóan jól karsztosodó mészkövek és ugyancsak karsztosodó dolomitok) együttes vastagsága néhol a 3600 métert is eléri. Ez a kőzettömeg a Dinári-hegységnek a krétától a miocénig több fázisban zajló felgyűrődése során, mintegy
30-40 millió évvel ezelőtt emelkedett a felszínre és vált szárazulattá. A hegység egymásra torlódott takarókból álló szerkezete Kotor környékén különösen jól érzékelhető: a Magas Karszt ún. feltolódási frontja meredek hegyoldalak formájában, szinte falként szegélyezi az öböl K-i partját; az abba mélyen benyúló félsziget (Vrmac) és az öblöt a nyílt tengertől elválasztó alacsony vonulat pedig már egy-egy további, kőzettanilag is eltérő felépítésű szerkezeti egységbe tartozik.

A kiemelt karbonátos kőzettömeg több tízmillió éve tartó lepusztulásának eredményeként, a kutatott területen főként felső-triász és jura időszaki mészkövek bukkannak a felszínre, amelyeken változatos karsztos formakincs alakult ki. Legnagyobb zárt karsztmélyedései a mintegy 6 km2 alapterületű Njeguši-polje, és a Lovćen-hegység apró falvait rejtő uvalák (pl. Ivanova Korita, Bostur, Dolovi, Kuk). A meredek oldalak kivételével, a felszínt kisebb-nagyobb (pár tíz – pár száz méter átmérőjű), többnyire beszakadásos eredetű töbrök százai tagolják, a csupasz kőzetfelületeket pedig a karrok különféle típusai csipkézik. A felszín alatti karsztjelenségek – azaz a barlangok – a terület kiemelt jellegéből adódó lefelé irányuló vízmozgásnak megfelelően, túlnyomó részben függőleges aknákkal nyílnak a felszínre. Az általunk eddig itt megismert közel 200 barlangnak alig az egynegyede járható be kötéltechnikai eszközök használata nélkül, de a 100 métert még a leghosszabb sem éri el közülük.